Vakfolt Podcast

Kína rendezőinek hatodik generációjával foglalkozunk ezen a héten. A 2013-as A bűn érintése (angol címén A Touch of Sin) rendezője Csia Csang-ke (angol átírásban Jia Zhangke), aki vezette már a locarnói filmfesztivál zsűrijét, és több alkalommal is versenyben volt az Arany Pálmáért Cannes-ban. Miután hősies küzdelmet folytatunk a kínai kiejtéssel, elhelyezzük Csia Csang-ke életművében a vuhsziával kacérkodó, borúlátó drámát. Ezután tanulmányozzuk a film négyfelvonásos szerkezetét. Mennyire alkotnak egységes egészet a különálló minisztorik? Honnan vette a történetekhez az ötletet Csia, és miért pont ezek a sztorik ihlették meg? Megfér egymás mellett az indusztriális Kína rögvalósága és a harcművészes hangvétel? Milyen kulturális szimbólumok tarkítják a kisfilmeket, és mi a célja velük Csiának? Mi történik, ha a két műsorvezető ellentétesen értelmezi a rendező kamerakezelését? Linkek A Vakfolt podcast Facebook oldala és a Facebook-csoportunk A Vakfolt podcast a Twitteren A Vakfolt Patreon-oldala (új!) Vakfolt

Folytatva Ázsiába tett kirándulásunkat, Kína legtermékenyebb és nemzetközi szinten leginkább elismert kortárs renezőjével foglalkozunk. Csang Ji-mou, angolosan Zhang Yimou az 1991-es A vörös lámpások (Da hong deng long gao gao gua, angolul Raise the Red Lantern) című filmjével már a második nemzetközi filmes Oscar-jelölését szerezte meg, amelyet még egy követett 2003-ban a Hős című filmért, de Ji-mout számtalanszor díjazták a Berlinalén, a Velencei Filmfesztiválon és Cannes-ban is. A vörös lámpások az 1920-as években, a Hadurak Korának félfeudális, autoriter Kínájában játszódik. Főszereplői nők, akik egy gazdag kínai előkelőség feleségeiként-ágyasaiként egymással viaskodnak uruk kegyeiért. Miért szereti a történelmi távlatokat Ji-mou? Lehet-e értelmezni a mai korra a tanulságait? Hogyan alakította az évek során Ji-mou történelemértelmezése a rendező viszonyát a Kínai Kommunista Párttal? Ji-mou szemgyönyörködtető képei mit mesélnek el a történetről a szépségünkön túl? Milyen rejtjeleket sző bele a hangkeverésb

Szono Sion (angolosan Sion Sono), a király kalapjairól és szemüvegjeiről ismert japán rendező filmjével folytatjuk az ázsiai évadot. A 2008-as Love Exposure (Ai no mukidashi) magyarul nem jelent meg, nálunk is az angol címmel terjedt el. Hogy lehet behatárolni egy négyórás játékfilm műfaját? Mennyi ideig viaskodunk az adásban azzal, hogy fogást találjunk a témák bonyolult sokaságán? Hogy fér meg egymás mellett a romantikus komédia meg a harcművészes akciófilm annyi perverzióval, amennyi tíz évadnyi animének is a javára válna? És mindebbe a masszív képletbe hogyan illeszkedik a katolikus kereszténység bűntudatossága? Sikerül-e dűlőre jutnunk afelett, hogy a komplex témákat milyen infantilis humorral vegyíti Sono? Mélységes és igaz-e karakterek szerelme, vagy csupán primer testi vágyak vezérlik őket? Hány olyan mondanivalót találunk még, amely önmagában elég lett volna egy filmre? Mennyire lehetett őrjítő a film forgatása, és ha a nekünk nem könnyű kihevernünk, akkor vajon a résztvevők túltették-e már magukat r

Ázsiai filmes évadunk folytatásában, továbbra is Japánban maradva az 1999-es Meghallgatás (angolul Audition, eredetileg Ôdishon) című Miike Takasi-filmet néztük meg (akit nyugatabbra Takashi Miike néven ismernek). A romantikus horror legalább olyan érdekesen vegyíti a melankóliát az erőszakkal, mint a múlt heti Tűzvirágok. Adásunkban visszatérő vendégünk, Wostry Ferenc segít helyükre tenni a látottakat. Meg lehet úszni egy húszéves, kultstátusztú film spoilereit? Működik a film, mint melankolikus, romantikus "komédia", vagy mint melodráma? Mennyire működik a hajtűkanyarszerűen bevett műfaji váltás? És az idősíkok, álomjelenetek kezelése? Hogyan viszonyul a David Lynch-féle álomlogikához Miike hozzáállása? Mit állapíthatunk meg a japán felfogásról a férfi-női kapcsolatokkal kapcsolatban Miike filmje által, és milyen álláspontot foglal el a rendező? Feminista a film? Hogyan szivárogtatja be a képsorokba a horrort, hogyan zökkenti ki a nézőit a nyugalmi állapotból a film első percétől? Mai szemmel félelmetes a f

Kis oscaros kitérő után az ázsiai filmes évadunkat Kitano Takesi (nyugaton Takeshi Kitano) 1997-es filmjével, a Tűzvirágokkal folytatjuk. A mű eredeti címe Hana-bi, angol nyelven pedig Fireworks címen ismert. A főszerepben magát a rendezőt, Kitano Takesit láthatjuk, mint bűntudatával és családi válságával küzdő rendőrtisztet. Az erőszakos, mégis festői film zenéjét pedig a Ghibli stúdióval való együttműködése miatt is ismert Hiszaisi Dzsó szerezte. Hogyan indult Kitano Takesi karrierje, és mitől foglal el benne különleges helyet a Tűzvirágok? Lehet párhuzamot vonni "Beat" Takesi ellentmondásos stand-up komikusi stílusa és a filmjei között? Ha egyszer a japán filmművészet kívülállójáról beszélünk, mégis milyen alapon tudjuk összehasonlítani a múltkor tárgyalt Jaszudzsiró Ozuval? Hogyan lopakodtak be a japán kultúra motívumai Kitano filmográfiájába, és hogyan folytatódott ezután az áttörő siker után a karrierje? Mi a célja a sajátos erőszakábrázolásnak, mikor vágja Kitano cafatokra a véres jeleneteit, és mikor

Idén hamarabb érkezik el a díjszezon záróeseménye, vagyis az Oscar-gála. A hétvégén kiosztják az amerikai filmvilág legnagyobb presztízsű díjait, mi pedig hagyományszerűen megelőzzük ezt a saját kis ünnepünkkel. Latolgatjuk az Oscar-jelöltek esélyeit, és alternatív díjátadót tartunk a saját jelöltjeinkkel és a saját díjazottjainkkal. Ebben a monstre adásban a fő Oscar-kategóriákat beszéljük át, a Patreonunkon pedig hamarosan az egyéb kategóriákat hallhatjátok. Férfi mellékszereplő Női mellékszereplő Egészestés dokumentumfilm Egészestés animációs film Idegen nyelvű film Adaptált forgatókönyv Eredeti forgatókönyv Rendezés Férfi főszereplő Női főszereplő Különdíj: legjobb szereplőgárda Legjobb film Linkek A Vakfolt podcast Facebook oldala és a Facebook-csoportunk A Vakfolt podcast a Twitteren A Vakfolt Patreon-oldala (új!) Vakfolt címke a Letterboxdon A Vakfolt az Apple podcasts oldalán A Vakfolt a Spotify-on A Vakfolt a YouTube-on A főcímzenéért köszönet az Artur zenekarnak CyClotronic a Twitteren: @CyClotr

Az ázsiai évad második adásában Kuroszava Akira 1985-ös történelmi eposza a témánk, a Káosz, vagyis japánul Ran. A főszereplő egy, Lear királyról mintázott középkori japán hadúr, akinek a terrorra épített hatalma összeomlik az örökségéért folytatott vérengzésben. Legutóbb a Vakfolt versusban találkoztunk Kuroszavával, akkor az 1961-es Yojimbót tekintettük meg a legendás rendezőtől. Mi történt a karrierjével az eltelt közel negyed évszázad alatt? Mik azok a markáns stílusjegyek, amelyek A testőr című filmtől egészen mostanáig megmaradtak Kuroszava kelléktárában? És ki az a színész, aki a Yojimbóból visszatér ebben a filmben? Az adásban hosszan ecseteljük, miért nyűgözött le minket a cirka három órás film, megpróbáljuk szétszálazni a japán kulturális hagyományokat és William Shakespeare hatását, és igyekszünk megfejteni, hogyhogy a saját hazájában megbukott a Ran, de világszerte mesterműként ünnepelték. Az adás végén megkíséreljük újraértelmezni ezt a filmet is modern alkotókkal. Linkek A Vakfolt podcast Faceb

Nekivágunk végre az ázsiai évadunknak, amelyen belül először Japánba teszünk kirándulást. Ozu Jaszudzsiró 1953-as filmjét, a Tokiói történetet néztük meg, melynek eredeti címe Tokyo Monogatari, angolul pedig Tokyo Story néven ismert. A családi drámán keresztül megismerjük a világháború után modernizálódó Japán generációs konfliktusait, amelyet Ozu visszafogott, mégis érzékeny rendezéssel mutat be. Miért emelte a vállára a komplett nyugati filmművészszakma a Tokiói történetet? Kik azok a rendezők, akikre komoly hatást gyakorolt Ozu stílusa? Láttunk már rendezőt, aki jórészt statikus képekkel, a kamera mozgatása nélkül dolgozik. Mi különbözteti meg Ozut, mondjuk, Roy Anderssontól? Hogyan mesél az állóképeivel a japán rendezőatyaúristen? Megbeszéljük, hogyan gondolja tovább szereplői lelki világát az építészet segítségével, mennyire teszi lehetővé a belefeledkezést a komótos történetmesélés, és sikerül-e azonosulni a szereplőkkel, akiknek sem a dialógusaiból, sem a metakommunikációjából nem értünk egy kukkot sem

A 2020-as év elejét, és a vele együtt elinduló kilencedik évadot ismételten különkiadással nyitjuk meg. Ez az Inverz vakfolt, a tavaly megkezdett hagyományunk. Két olyan filmről beszélünk 30-30 percben, amelyeket nemhogy láttunk már, de szinte kívülről fújunk. A két választott film ezúttal két olyan darab, amelyekkel már kacérkodtunk az évek során: két közönségszavazáson is csak kis híján maradt alul a The Princess Bride 1987-ből (A herceg menyasszonya, amely épp csak hogy kikapott a Kárhozat című filmtől) és a Fight Club 1999-ből (Harcosok klubja, amely anno A nagy Lebowskival szemben maradt alul). A herceg menyasszonyát a tavaly elhunyt William Goldman írta és a nyolcvanas évek végén-kilencvenes évek elején nagyot ment Rob Reiner rendezte. A Fight Club pedig Chuck Palahniuk regényének adaptációja David Fincher rendezésében. Az előbbi a legártatlanabb esti mese az esti mesék történetében, utóbbit pedig valószínűleg a cinikusok világtalálkozóján vetítik esténként. Nem is különbözhetnének jobban, mégis sikerül

Eljött az év vége, és szokásunkhoz híven toplistázós adással zárjuk a hátunk mögött lévő esztendőt. A 2019-ben megjelent filmeket rangsoroltuk, köztük mozis élményeinket, fesztiválos vetítéseket és neten streamelhető tartalmakat egyaránt. Egy-egy top tízes listát állítottunk össze az általunk látottakból, amelyet ebben az adásban meghallgathattok. Szó lesz európai mesterművekről, netflixes nagy dobásokról, a horror feltörekvő nagyágyúiról, és egészen meglepő helyről érkező filmekről is. A kétórás felvételben nemcsak a mi kedvenceinkről lesz szó, hanem újra bejelentkeznek az idei évben nálunk vendégeskedő barátaink is: hallhatjátok, mit szeretett 2019-ből a legjobban Lepp Tünde, Gyöngyösi Lilla, Rácz Viktória, Gócza Gina, Wostry Ferenc, Mikó László azaz Cyclotronic, Török Dénes, továbbá Veres Szilárd és Nagy Szabolcs. Linkek A Vakfolt podcast Facebook oldala és a Facebook-csoportunk A Vakfolt podcast a Twitteren A Vakfolt Patreon-oldala (új!) Vakfolt címke a Letterboxdon A Vakfolt az Apple podcasts oldalán

Két évvel ezelőtt a The Last Jedi vészrészével indítottuk be a különkiadásainknak ezt a sorozatát, így hát törvényszerű volt, hogy vissza kellett térnünk a Skywalker-saga utolsó felvonásával is. A The Rise of Skywalker (Skywalker kora) alcímű Star Wars film komoly feladatra vállalkozott, hisz nemcsak a folytatástrilógiának, hanem a komplett kilencfilmes történetnek kívánt kielégítő lezárást nyújtani. Amilyen hamar csak tudtuk, megnéztük a filmet, és amilyen hamar csak tudtuk, megbeszéltük az első gondolatainkat róla. Az adás első perceiben teljesen spoilermentesen beszélünk arról, hogy mit is vártunk a filmtől, a véleményünket viszont már spoileresen fejtjük ki a későbbiekben. Az adásunkhoz csatlakozott Kati, Péter felesége is. Az előzetes várakozások után megbeszéljük, mit gondoltunk a fordulatokról, amelyek már az első trailerből kiderültek. Utána belemegyünk a részletekbe, és megbeszéljük a film fogadtatását is. Hogyan folytatja a The Last Jedi-t a finálé? Melyik új karakterek működnek? Ki kap méltó lezárá

A mai epizóddal véget ér a musical évadunk. Az utolsó idei filmünk a Little Shop of Horrors (Rémségek kicsiny boltja) 1986-ból Frank Oz rendezésében, Rick Moranis főszereplésével. Vendégünk pedig a film rajongója és visszatérő látogatónk, Wostry Ferenc. Sorra vesszük a film előzményeit, amely eredetileg egy fantasztikus történetek által inspirált Roger Corman-filmként kezdte 1960-ban, majd off-Broadway musicalként született újjá a nyolcvanas években. Az 1986-os filmadaptációval folytatódott a történet, ám az is csak 2011-ben nyerte el a végső formáját a rendezői változat megjelenésével. Milyen változásokon ment végig a cselekmény a különböző változatok között? És melyik a jobb befejezés? A stúdió által újravágatott moziváltozat, vagy Frank Oz eredeti víziója, amely közelebb áll a színpadi változathoz? Áradozunk a bábtechnikáról, amellyel a film életre keltette Audrey II-t, vagyis a címbéli rémséget, amely a kicsiny bolt alkalmazottait terrorizálja. A dalokat szerző Alan Menken és Howard Ashman párosának munká

Gőzerővel robogunk bele a nyolcvanas évekbe, és vele a végnapjait élő musical műfajába. Hagyományos zenés-táncos-éneklős darabok már talán nem is készülnek, helyettük elkezdenek megjelenni a szupersztár zenészek önfényező alkotásai. Élükön rögtön ott van a legendásan hiú Prince mítoszteremtő filmje, a Purple Rain. Adásunkhoz vendéget is hívtunk, Veres Szilárd tért vissza közénk. Rögtön pletykákon csámcsogva kezdjük az adást, és kibeszéljük Prince és Michael Jackson szakmai rivalizálását, amely évtizedeken át tartott. Milyen személyiség volt a három évvel ezelőtt elhunyt Prince? Mi teszi őta nyolcvanas évek meghatározó zenei hangjává? Megnézzük, hogyan ihlette James Dean a Purple Raint, és rögtön szétcincáljuk, Prince Dean-interpretációja mennyire autentikus. Hány történetszálon kuszálódik a film cselekménye? Mit állít saját magáról ezzel a filmmel Prince? És podcastunk történetének eddigi legfontosabb kérdése: ki a jobb színész, Prince, The Rock vagy Vin Diesel? Linkek Hamu és Gyémánt, ahol Szilárd írásait o

1977-be ugrunk, a múlt heti kitérő után visszatérünk az Új Hollywood-féle dekonstrukciós fősodorvonalba. Ezúttal Bob Fosse helyett Martin Scorsese rendezi Liza Minnellit, aki harmadjára is együtt dolgozik Robert de Niróval. Ez a film a New York, New York, amellyel Scorsese megkísérelte összeházasítani a naturalista karakterábrázolást a hőskorszaki musicalek fennköltségével. Hol helyezkedik el Robert de Niro karaktere a Robert de Niro-karakterek sorában, akiket Martin Scorsese filmjeiben játszott? Liza Minnelli hogyan idézi meg ebben a filmben az édesanyját, Judy Garlandot? És hogy idézi meg Scorsese a színésznő édesapját, Vincente Minnellit? Hogyan viselte a Taxisofőrrel két évvel korábban óriásit szakító mester, hogy a következő filmje pénzügyi és kritikai bukás lett? És hogyan értékeli az utókor ezt az újraértelmezett musicalt? Újra beszélünk Fred Ebbről és John Kanderről, akik a Cabaret után a New York, New York zenéjéét is írták. Mi a legendás címadó sláger története, és hogyan sajátította ki Frank Sinatr

1975-ben járunk, hat évvel a Stonewall forradalom után és a hatvanas években kezdődött szexuális forradalom kellős közepén: eljött az ideje egy musicalnek, amelynek a főszereplője egy földönkívüli, transzvesztita gonosztevő. A heti témánk a kultikus Rocky Horror Picture Show 1975-ből, főszerepben Tim Curry ikonikus alakításával. A rendező Jim Sharman, az író Richard O'Brien. Utánanézünk a különleges film történelmi hátterének az eredeti angliai bemutatótól kezdve a film amerikai éjféli vetítéseiig, amelyekre éveken át tódultak az emberek. Megmenthet-e egy lehengerlő alakítás egy egyébként bénácska filmet? Lehet-e minden hibája ellenére őszintén szeretni a Rocky Horror Picture Show-t? Mi választja el a campyt a cheesytől és a giccsestől? Miben különböznek a Tommy Wiseau-féle The Room vetítéseire vonuló tömegek és a Rocky Horror Picture Show-ra vallásosan járó nézőseregek? Az adás során megkíséreljük felállítani a rossz, az olyan rossz, hogy az már jó, és a jó, pedig rossz filmek taxonómiáját is. Linkek A Vakf

Visszatérünk Amerikába, és rögtön átendülünk a hetvenes évekbe, a New Hollywood-érába. Bob Fosse második játékfilmjét, az 1972-es Cabaret-t (magyarul Kabaré) néztük meg. A rendezőtől korábban láttuk az 1979-es Mindhalálig zene című filmet, ezúttal Liza Minnellivel közös munkáját néztük meg. Liza Minnelli szüleivel már láttunk musicaleket: Vincente Minnelli volt a rendezője az Egy amerikai Párizsban című Gene Kelly-filmnek, Judy Garland pedig a leendő férje által rendezett Találkozunk St. Louisban főszereplője volt. Miben hasonlít Garlandra Liza Minnelli, és miképpen lép túl az édesanyja árnyékán? Bob Fosse 1970-es évekbeli musicalje milyen fejlődést mutat a klasszikus musical-érához képest? A film története a náci uralom alá kerülő Németországban játszódik, azaz igen közel A muzsika hangjához. Mennyivel merészebben nyúl a témához Bob Fosse musicalje? Kivesézzük, milyen egyéb társadalmi témákkal kacérkodik a meglepően progresszív film, mitől lenyűgöző Joel Grey, és végérvényesen eldöntjük, jó pasi-e Michael Yo

A musical évadunkban egy alkalomra Európába látogatunk, és megnézzük Jacques Demy 1967-es filmjét, a Les Demoiselles de Rochefort-t, magyarul A rochefort-i kisasszonyokat. A francia új hullám rendezőjének ez volt a második kísérlete a zenés műfajjal, a '64-es Cherbourg-i esernyők melankóliája után egy vérbeli, Hollywoodot megidéző musical-komédiát készített, és még Gene Kellyt is kölcsönvette egy jelentős szerepre. A női főszerepekben Catherine Deneuve-öt és testvérét, Françoise Dorléac‎-t láthatjuk, és visszatér a West Side Storyból George Chakiris is. Hogyan idézi meg A rocherfort-i kisasszonyok Gene Kelly nemzedékének a musicaljeit, és hogyan csavar egyet a jól bevált paneleken a Nouvelle Vague-os Jacques Demy? Lehet-e a hollywoodi stúdiórendszeren kívül is újrateremteni a musical aranykorának a sikereit? Vajon az évadunkban harmadszor visszatérő Madarász Isti lelkesedése ugyanolyan töretlen, mint amikor Robert Wise képeiről kell beszélni? Megvitatjuk, jól áll-e a franciáknak a musical, mennyire kell egy r

Minden idők legmagasabb bevételt elért musicaljéhez jutottunk, az 1965-ös The Sound of Music (A muzsika hangja) című filmig. A rendezői székben a West Side Storyn még Jerome Robbinsszal együtt dolgozó, most már önállósodott Robert Wise-t láthatjuk viszont, a főszerepben pedig az egy évvel korábbi Mary Poppinsszal Oscar-díjat szerzett Julie Andrewsszal ismerkedünk meg. Vendéget is hívtunk a hatalmas sikerű filmhez, visszatért közénk Madarász Isti, aki a legutóbb épp a West Side Storyról beszélgetett velünk. A muzsika hangja igaz történeten alapul: milyen volt a valóságban a Julie Andrews által játszott Maria von Trapp és a Christopher Plummer által játszott Georg von Trapp? Milyen az összhang a Plummer-Andrews páros közt, és milyen színészekkel lehetne őket újrakasztingolni egy remake-ben? Lehet-e még cinizmusmentesen történetet mesélni? Kitárgyaljuk, mennyire lehet a film optimizmusát, naivitását elfogadni, hogy jön a képbe Steven Spielberg, James Cameron és Mijazaki Hajao, mik az idejétmúlt megoldások a musi

Évadunk derekán eljutottunk az 1964-es My Fair Lady című filmig, amely az 1956-os, azonos című Broadway-musicalen alapszik, továbbá George Bernard Shaw 1913-as Pygmalion című művét dolgozza fel. A főszerepben Audrey Hepburn és Rex Harrison, a rendező pedig az a George Cukor, akinek a nevével legutóbb az Óz, a csodák csodájáról és az Elfújta a szélről szóló adásunkban beszélgettünk. Nem ő az egyetlen visszatérő abból a felvételből, hiszen újra köztünk van vendégünk, Lepp Tünde is a Popkult, csajok, satöbbi podcastból. Beszélünk a film elkészültének körülményeiről, a bonyodalmas szereplőválogatástól kezdve a monumentális költségvetésig. Hányféle adaptáción és adaptációs kísérleten át jutottunk el a Pygmaliontól eddig a filmig? Hogyhogy nem a Broadway-darab főszereplője, Julie Andrews kapta a film címszerepét? Miért csak szavalja a betétdalait Rex Harrison? Miért lett leszinkronizálva Hepburn - musicalben korábban már bizonyított - énekhangja? Működik-e mai szemmel a két főszereplő közti románc, amelyről G. B. S

A The Band Wagon után újabb öles lépést teszünk a musicalhistóriában, és egészen 1961-ig, a West Side Story című musical filmadaptációjáig ugrunk. A legendás Stephen Sondheim és Leonard Bernstein dalaira írt Broadway-musicalt Robert Wise vitte vászonra, amelyben társrendezőként közreműködött az eredeti színdarab koreográfusa, Jerome Robbins is. Vendégünk az Egy szerelem gasztronómiája című gasztromusical rendezője, Madarász Isti. Miért tekinthető óriási mérföldkőnek a West Side Story az eddig látott musicalekhez képest? Hogy dolgozza fel a történet Shakespeare Rómeó és Júliáját? Mik a különlegességei Jerome Robbins koreográfiájának, és mennyire időtállóak Stephen Sondheim huszonöt évesen írt dalszövegei? Mennyire megkapó Maria és Tony szerelmi szála és hogy viszonyultunk a mellékszereplőkhöz, Anitához, Bernardóhoz és Riffhez? Beszélünk a film hatásáról a musical műfajára és a kor nézőire, különösen a komolyabb hangvételű, fajsúlyosabb témáktól sem ódzkodó befejezéssel kapcsolatban. Végezetül mit várunk Steven