Vakfolt Podcast

A horror műfajában tobzódó negyedik Vakfolt versus évad összetételében a támogatóink szavazatai alapján igen előkelő helyen végzett a Suspiria, vagyis a Sóhajok című Dario Argento-film 1977-ből, illetve annak 2018-as feldolgozása Luca Guadagnino rendezésében. Az adásunkban ismét vendégünk volt Cyclo, azaz Mikó László. A '77-es Suspiria csupa elsődleges szín volt, a hátborzongató zenét pedig a Goblin nevű prog-rock banda szolgáltatta. A '18-as remake már-már monokróm, a nyugtalanító melódiákat pedig az alternatív rockos Thom Yorke biztosította. Míg Argento ijesztései mesteriek, és a mitológiát a kulisszák mögött hagyja, addig Guadagnino elodázza a kedélyborzolást, és helyette széles történelmi hátteret épít a filmje köré. Ezzel vissza is térünk az évadunk nyitó kérdéséhez: milyen esetben van értelme feldolgozni egy filmet? Melyik mellékszálai működnek jobban a remake-nek? Milyen kérdéseket hagy nyitva az eredeti? Ezzel az adással zárjuk az idei, kurtább Vakfolt versus-évadot, amelyben túlnyomórészt horrorfilme

Igazán speciális adással jelentkezik a Vakfolt podcast: történetünk első audiókommentár epizódját hallhatjátok. A film, amit megnézünk, a Hamilton című Broadway-musical felvétele, amely a Disney+ streamingszolgáltatón látható 2020. július eleje óta. Az adásban minden eddiginél népesebb vendégseregletet hallhattok, velünk tartott Lepp Tünde, Rácz Viktória, Nagy Szabolcs, Földi Gábor, valamint Cyclo, azaz Mikó László. Itt szeretnénk is rögtön kiemelni, hogy a nagy számú vendég mellett a szokásos hangminőséget nem tudtuk garantálni, de reméljük, élvezhető lett a felvétel. Az adás nem rögtön a film lejátszásával veszi kezdetét: 07:47 másodpercnél nyomjuk meg a PLAY gombot. Mi ez az egész különkiadás? A Hamilton című musicalről a támogatóinknak már beszéltünk egy vészrészben. Az Egyesült Államok alapító atyáiról, köztük is elsősorban a címszereplő Alexander Hamiltonról szóló produkció alkotója Lin-Manuel Miranda, és a musical a 2015-ös megjelenése óta nemcsak minden létező Tony-díjat besöpört, de nézők millióinak

Máris az utolsó előtti epizódjához érkeztünk az idei Vakfolt versus évadnak. Eddig kizárólag horrorfilmekkel foglalkoztunk idén, ezúttal egy adás erejéig kitérünk a science-fiction zsánerre. Stanisław Lem Solaris című történetét két rendező dolgozta fel, Andrej Tarkovszkij 1972-ben, és Steven Soderbergh 2002-ben, kereken harminc év eltéréssel. Első alkalommal fordul a kocka az évadban, ezúttal a régebbi film számít a jobban elismert munkának. Mi az oka annak, hogy Soderbergh művét nem fogadták jól? Hogyan interpretálja újra a történetet az amerikai rendező, és mit emel ki a Tarkovszkij-film rétegeiből? Miért adta a fejét egy sci-fi-re a 2000-es évek elején komoly drámasikereket elérő Soderbergh? Milyen lehetett volna a Solaris, ha James Cameron rendezi? Elmélyedünk persze Tarkovszkij mesterművében is: eldöntjük, ki a kedvenc meggyötört arcú kozmonautánk, megbeszéljük, Solaris bolygója isteni vagy primitív intelligenciával bír-e, és még az is kiderül, ezt vagy a Sztalkert szeretjük-e jobban. Linkek A Vakfolt

Nem merészkedünk messzire a múlt heti A dologtól, ezen a héten is egy ötvenes évekbeli sci-fi-horror filmet és a feldolgozását néztük meg. Ez a The Fly, vagyis A légy 1958-ból, a Tarzan-filmekről ismert Kurt Neumanntól, illetve annak 1986-os feldolgozása David Cronenbergtől. Vendégünk a Bábel fiai, a Horgonyhely és az Irha és bőr szerzője, Moskát Anita, aki maga is foglalkozik az emberi és állati test összeolvadásával, testhorrorral a műveiben. Az eredeti filmmel kezdjük a beszélgetést, és hasonló kérdések merülnek fel bennünk, mint két hete: mennyire komolyan vehetőek az 1958-es film rémségei? Mennyire működnek az alakítások? Aztán hamar áttérünk Cronenberg mesteri testhorrorjára: mi az izgalmas Jeff Goldblum excentrikus tudósában? Miért izgalmas karakter Geena Davis Veronicája? Miért működik a film, mint AIDS-metafora? Hogyan öregedett David Cronenberg nyolcvanas évekbeli filmje? Az adás végén ismét játszunk, és megpróbáljuk kitalálni, melyik filmekkel került egyszerre moziba A légy. Linkek Moskát Anita w

Remake-es évadunkban megnéztük az 1951-es The Thing from Another World című filmet Howard Hawkstól (A lény - egy másik világból) és a John Carpenter-féle 1982-es The Thing című filmet (A dolog). A beszélgetésben vendégünk volt a Dot & Line blog szerzője, Herczeg Zsófi. Az adás elején beszélünk az 1938-as Who Goes There? című kisregényről, amely a két film alapjául szolgált, majd az 1951-es filmre térünk át. Christian Nyby vagy Howard Hawks rendezte az alkotást? Mai szemmel mennyire félelmetes a filmklasszikus, amelyen cidriztek a korabeli nézők? Miket emel át a film a kisregényből, miket emel át ebből a filmből az 1982-es feldolgozás, és hogyan egészíti ki a kapcsolati rendszert a Nyolcadik utas: a Halál? Aztán végképp áttérünk John Carpenter horror-mesterűvének a kitárgyalására. Meg lehet jegyezni a tucatnyi szereplőt? Ma is működnek a rémisztések? Mi lett Ennio Morricone zenéjével? Miért bukott meg annak idején A dolog? Kitérünk még a 2011-ben készült előzményfilmre is, az adás végén pedig András és Zsó

Megkezdjük a Vakfolt versus, vagyis a nyári különkiadásunk negyedik évadját. Az idei témánk: filmek, és az évtizedekkel később készített feldolgozásuk. Minimum 25-30 éves eltéréssel remake-elt alkotásokat fogunk megnézni. Az első páros egyben a legtöbb idő elteltével készült remake is az évadunkban. A The Mummy eredetileg 1932-ben került a mozikba Boris Karloff főszereplésével. Bár A múmia címmel készültek további filmek is az eltelt időben, de Imhotep csak 1999-ben jelent meg újra a vásznon, Arnold Vosloo alakításában, aki ellen Rachel Weisz, Brendan Fraser és John Hannah vonultak hadrendbe. Az adásunkban vendégünk volt Lepp Tünde a Popkult, csajok, satöbbi podcastból. Az adás elején beszélünk a Universal-stúdió szörnyistállójáról, amely nem sokkal az 1932-es Múmia előtt kezdett el épülni Frankenstein szörnyével és Drakulával. Boris Karloff és Lugosi Béla rivalizálása is szóba jön, majd megbeszéljük, mi működött a közel kilencvenéves film rémisztgetéseiből. Szándékosan vicces, amikor vicces a Múmia? Mi a múm

A 2018-as különkiadás után újabb levelezőrovattal jelentkezünk. Az adást a 200. epizódunk környékén jelentettük be, és vártuk a kérdéseiteket kérdéseiteket néhány héten keresztül. Először a támogatóinktól, aztán a szélesebb hallgatói közönségünktől is fogadtunk kérdéseket. Mivel szép számmal érkezett kérdés a támogatóinktól, ezért a levelezőrovatot teljes hosszában, három adásra szétbontva, csak a Patreonunkon tettük közzé. Ebben az adásban a rövidített változatát hallhatjátok a támogatói tartalomnak. Először Szántó Eszter kérésére beszélünk valamennyit magunkról, aztán megpróbáljuk elmondani, milyen szempontok alapján állítunk össze tematikus évadokat. Ezt követően Bavalics István kérdésére hosszasan megvitatjuk, lehet-e objektívan, vagy ha nem is objektívan, akkor következetesen értékelni filmeket. Csordás Attila azt kérdezi, mit nézünk szívesebben, filmet vagy sorozatot, ám mi az eldöntendő kérdéseket sem tudjuk egy-egy szóban megválaszolni. Tudunk-e belefeledkezni egy filmbe, vagy már mindent analiti

Ázsiai filmes évadunk végéhez értünk. A legismertebb, legelismertebb kortárs iráni rendezővel fejezzük be körutunkat a kontinensen. Ő Asghar Farhadi, vagy magyarosabb átírásban Aszhar Farhadi. A Nader és Simin - Egy elválás története (angolul ismert címén A Separation) 2011-ben elnyerte Berlinben az Arany Medvét, 2012-ben pedig a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart. Ismertetjük Aszhar Farhadi filmes előéletét, karrierjét, és összehasonlítjuk a stílusát a korábban tárgyalt két rendezőével, Abbasz Kiarosztamival és Dzsafar Panahival. Elkerülhetetlen az összehasonlítás más, családi konfliktusokról szóló filmekkel, különösen elválásos történetekkel: miért fontos, hogy Farhadi kiemelt szereplőjévé teszi Nader és Simin gyermekét? Hogyan építi fel Farhadi Oscar-jelölt forgatókönyve a karakterek hajmeresztő döntéseit úgy, hogy ne érezzük őket erőltetettnek? Hogyan éri el, hogy a szimpátia-iránytűnk mindig más irányba lengjen ki? Az adás végén átfogóan beszélünk az ázsiai filmes évadunkról: mennyi új kedvenccel

Utolsó előtti ázsiai filmes adásunkban a kegyvesztett iráni rendező, Dzsafar Panahi (angolos átírásban Jafar Panahi) A kör (Dayereh) című filmjét néztük meg, amely angol nyelvterületen The Circle címen ismert. Az Arany Oroszlán-nyertes film az iráni nők életét átszövő mindennapos megpróbáltatásokat dolgozza fel. Az adást Dzsafar Panahi munkásságával kezdjük: mivel váltotta ki az iráni kormány haragját Panahi, és hogyan forgat filmeket a saját hazájában a kegyvesztett rendező? Aztán megnézzük, hogyan körözi (hupsz!) le a mai akciórendezőket Panahi a hosszú egysnitteseivel. Ismét olyan ázsiai filmet nézünk meg, amely az országa társadalmi különbségeiről mesél: miben más A kör, mint mondjuk a szintén bravúros A bűn érintése? Ügyesebben vált-e a főszereplői között Panahi, mint Csia Csang-ke? Linkek A Vakfolt podcast Facebook oldala és a Facebook-csoportunk A Vakfolt podcast a Twitteren A Vakfolt Patreon-oldala (új!) Vakfolt címke a Letterboxdon A Vakfolt az Apple podcasts oldalán A Vakfolt a Spotify-on A Vakfol

Máris megéreztünk az ázsiai évadunk utolsó etapjához (hogy elrepült, igaz?), ugyani Iránban fejezzük be a kontinens körüli utunkat. Abbas Kiarostami az iráni új hullám jeles alakja, akit a nemzetközi filmkritikusok és filmrajongók is óriási becsben tartanak. A cseresznye íze (angolul ismert címén Taste of Cherry) 1997-es sikere is ezt mutatja, amellyel megosztva, de első iráni filmként elnyerte az Arany Pálmát Cannes-ban. Ismét előkerül a Vakfolt podcastban az Arany Párna-díj, amelyet csodák-csodájára másodjára is egy olyan filmmel kapcsolatban osztunk ki, amelynek a főszereplője egy elmagányosodott férfi, akinek a kilátástalanságáról mégis sikerül humanista filmet faragnia alkotójának. De mivel tűnik ki a nemzetközi filmesek sokaságából Kiarostami rendezése? Miért izgalmas, ha egy rendező amatőröket választ a szerepeire? Mikor jó szundítani egyet a moziban? Hogyan jutunk dűlőre a film különös záró képsoraival? Linkek A Vakfolt podcast Facebook oldala és a Facebook-csoportunk A Vakfolt podcast a Twitteren A

India az ázsiai filmes évadunk következő állomása, ahonnan egy filmtörténeti jelentőségű trilógia első részét néztük meg. Az Apu-trilógia rengeteg filmes listán előkelő helyen szerepel, és minden idők legjobb filmjei között tartják számon. Ennek a mesterhármasnak az első dobása Az út éneke, amely Satyajit Ray első rendezése volt, 1955-ből, és a főszerepben a szegény indiai kisfiút, Aput, illetve a családtagjait láthattuk. Elsőként beszélünk a film elkészülésének a hátteréről: milyen volt a regény fogadtatása, amely a mű alapjául szolgált? Hogyan alakult ki az indiai Parallel Cinema mozgalom, amely az Apu-trilógiát is szülte? Vajon mi lehet az oka, hogy épp ez a film törte át a nyugati filmes kultúra ingerküszöbét? Melyik rendezőt a lelkes rajongói az Apu-trilógiának? Aztán megbeszéljük: jól öregedett Az út éneke? Miért van az, hogy sok, félévszázadosnál régebbi filmet nehezünkre esik befogadni, és min múlik, hogy friss marad-e a mai néző számára egy ilyen alkotás? Ezt követően elmerülünk a film történetében

Egy adás erejéig Thaiföldre látogatunk: a független filmes Apichatpong Weerasethakul (filmrajongók közt csak "Joe") Cannes-i Arany Pálma-díjas filmjét néztük meg 2010-ből. A Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire (angolul ismert címén Uncle Boonmee Who Can Recall His Past Lives) a témánk. Először is beszélünk Thaiföldről egy kicsit, ahogy az már szokásunkká vált az ázsiai évadban. Milyen filmes kultúrában alkot Apichatpong Weerasethakul? Miért népszerűek a filmjei nyugaton, és miért cenzúrázzák a hazájában? Hogy kell őt szólítani? Aztán közelebbről is megismerkedünk Boonmee bácsival: mennyire befogadható ez a lassú sodrású, epizodikus film? Meg lehet fejteni a rejtélyes allegóriáit? Szükség van rá, hogy az utolsó képkockáig dekódoljuk Apichatpong filmjét? Lehet vicces egy merengős történet a halállal való szembenézésről? És hogy jön ide Tim Burton? Linkek A Vakfolt podcast Facebook oldala és a Facebook-csoportunk A Vakfolt podcast a Twitteren A Vakfolt Patreon-oldala (új!) Vakfolt címke a

Dél-Koreai blokkunk zárásaképpen az idei Oscar-díjas Bong Joon-ho (Pong Dzsunho) 2003-as rendezésével foglalkozunk. A halál jele (angol címén Memories of Murder) című filmet az ázsiai ország első sorozatgyilkossága ihlette. A Park Chan-wook adásunk után visszatért Cyclotronic, hogy a másik kedvenc dél-koreai filmeséről beszélgessünk. Az idei Oscar-siker miatt nem mehetünk el Bong Joon-ho életműve mellett: az adás első felében időt szánunk arra, hogy megbeszéljük, mennyi mindent láttunk a 2000 óta aktív rendezőtől, és még vért izzadva rangsoroljuk is a filmjeit. Mik a közös jellemzői a munkáinak? Hogyan csengenek össze a filmjei Park Chan-wookéival? Ezután belemegyünk a igaz történetet alapuló A halál jele cselekményébe. Hogyan keveri a műfajokat ezúttal a koreai mester? Mit fogalmaz meg a nyolcvanas évek társadalmáról és a nyomozó hatóságok munkájáról? Hogyan vethető össze a hagyományos procedurális nyomozós sztorikkal a Memories of Murder történetvezetése? Linkek A Vakfolt podcast Facebook oldala és a Fa

Folytatjuk dél-koreai kiruccanásunkat. A múlt heti Park Chan-wook-filmhármas után egy másik ikonikus filmrendezővel foglalkozunk, aki a 2000-es évek elején tett szert nemzetközi ismertségre. Ő Kim Ki-duk, magyarosabban Kim Gidok, akitől a Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz című filmet néztük meg, főszerepben egy buddhista szerzetessel. Először is, kicsoda Kim Ki-duk? Milyen helyet foglal el a filmográfiájában ez a csöndes, meditatív történet a buddhizmusról? A rendező megismerése után megpróbálunk a mélyére ásni a film filozófiai, teológiai tanulságainak anélkül, hogy bármiféle komolyan vehető ismeretünk lenne akár a buddhizmusról, akár más világvallásokról. Csak belelátja a keresztény kultúrában formálódott agyunk a filmbe a bibliai párhuzamokat, vagy szándékosak az utalások? Mik a film legsejtelmesebb szimbólumai? Melyek a karakterek legrejtélyesebb döntései? Megtaláljuk-e a lelki békénket az adás végére? Linkek A Vakfolt podcast Facebook oldala és a Facebook-csoportunk A Vakfolt podcast a Twitteren A Va

Dél-Koreába utazva Park Chan-wook (magyarosabban Pak Cshanuk) három filmjével fogalkozunk. Ezek A bosszú ura (Sympathy for Mr. Vengeance, 2002) az Oldboy (2003), és A bosszú asszonya (Lady Vengeance, 2005), amelyekből az első és az utolsó darab volt számunkra vakfolt. Ennek megfelelően az Oldboyról most nemigen beszélünk, ellenben a másik két filmről kimerítően. Vendéget is hívtunk az adásba, CyClo tért vissza a Vakfolt-díjátadós adások és az Amadeus után. Rövidke dél-koreai (film)történeti összefoglaló után kibeszéljük, mi vezetett Pak Cshanuk jó barátja, Pong Dzsunho (Bong Joon-ho) idei Oscar-díjáig, amelyet az Élősködőkért (Parasite) kapott. Hogyhogy korábban még jelölésig sem jutottak a dél-koreai filmek? Mik a közös jellemzőik az általunk ismert, nemzetközi sikerekre is szert tett koreai filmeknek? Aztán elkezdtünk belemenni Pak bosszú-trilógiájába: mennyire kiforrott a Mr. Vengeance a két folytatáshoz képest? Működik a két részre bontható cselekményvezetés? Hogyan finomodik Pak nihilizmusa a trilógi

Tajvan legismertebb rendezőjével folytatjuk az ázsiai filmes évadunkat, ő pedig nem más, mint Ang Lee. Az 1994-es Étel, ital, férfi, nő azaz Eat Drink Man Woman/Yin shi nan nu a kétszeres Oscar-díjas rendező harmadik nagyjátékfilmje, és az első, amelyet szülőhazájában forgatott. Az adáshoz vendéget hívtunk, Ang Lee személyes jó barátját, Varga Ferencet (Recorder blog, Filmklub podcast), aki a Csungking expressz után tért vissza a podcastba. Az adás elején áttekintjük Ang Lee karrierjét: kikkel járt egy filmes iskolába New Yorkban, és hogyhogy az első sikerét mégis Tajvanon érte el? Elveszünk a kosztümösfilm–szuperhősmozi–homoerotikus western szegélyezte hollywoodi labirintusban, amelybe Ang Lee az Étel, ital, férfi, nő után keveredett, hátha rálelünk a tematikus Ariadné fonalára, amely meghatározza a filmjeit. Mi ment félre Ang Lee stílusában a Pi élete sikere után? Mit áldozott fel a magas képkockasebesség oltárán a szerény, de nagyravágyó rendező? Milyen közös sztorikat tud mesélni ebből az időszakból F

Tajvanban folytatódik ázsiai filmes évadunk. A tajvani új hullám két nemzedékéből választottunk egy-egy alkotást. Ezen a héten Hou Hsziao-hszien 1989-es filmjét néztük meg, A szomorúság városa (A City of Sadness / Pejcsing csengsi) című történelmi drámát, amely Velencében elnyerte az Arany Oroszlánt. A film a II. világháború utáni Tajvant mutatja be, ahol a japán megszállás véget értével átveszi a hatalmat a kontinentális Kínát vezető Kuomintang. Az egyik főszerepben újra Tony Leungot láthatjuk. Miért éri meg néha obskúrus, szinte beszerezhetetlen filmekkel foglalkozni a Vakfolt podcastban? És milyen volt három közönségbarát hongkongi mozi után megnézni egy neorealista, intellektuális, fajsúlyos drámát? Hanyadszorra sikerült felfognunk, kik a főszereplők és ki kinek a kicsodája? Miután helyre tesszük a film cselekményét, beszélünk Hou történetmeséléséről is. Ki kezeli jobban a való életből vett eseményeket? Csia Csang-ke vagy Hou Hsziao-Hszien? Miben különbözik Hou statikus kamerája Ozu Jaszudzsíróétól? Ho

Ázsiai évadunkban eljutottunk a hongkongi filmes blokkunk végéhez, amelyben a témánk az 1994-es Csungking expressz, angolosan a Chungking Express. A mai adásunk a visszatérésekről szól: A nagymester után újabb filmet tekintünk meg Vong Kar-vaj (Wong Kar Wai) rendezőtől, amelyben Tony Leungot is újra viszontláthatjuk - vele A nagymesteren kívül a múlt heti Hard Boiledban is találkoztunk. Rajtuk kívül pedig az adásunk visszatérő vendége Varga Feri is, a Recorder magazin filmrovatának szerkesztője és a Filmklub podcast házigazdája. Létezik szexibb film a Csungking expressznél? Ki az a műsorvezető, aki teljesen el van ájulva Tony Leungtól? Pontosabban: ki nem? Ki az, akinek a való életben is sikerült már úgy lepattintania egy szerelmi vallomást, mint Faye Wongnak? Sikerül-e megfejtenünk, mi motiválja Faye Wong karakterét, és árt-e a filmnek az, hogy azóta már millió silányabb koppintásában láttunk sekélyesebb karaktereket? Hát az újranézés árt-e a filmnek? Miután elmélázunk azon, hogy Vong Kar-vajnak hogyhogy

Újabb John Woo-filmet néztünk meg az idei a múlt heti után. Ezúttal az Amerikába tett kiruccanása előtti utolsó hongkongi munkáját, az 1992-es Hard Boiled című akciófilmjét választottuk (magyar címe is van, A fegyverek istene, de ennek a használatától most eltekintettünk). A főszerepben Chow-Yun Fat és Tony Leung tér vissza a Vakfolt podcastba, előbbivel a múlt heti Szebb holnapban találkoztunk, utóbbival A nagymester című filmben. Milyen belépőjegyet tett le Hollywoodba John Woo? Legutóbb láttuk egyik korai akciórendezését, most pedig láthatjuk a zabolátlan, nagy költségvetésű sztárrendezőt. Meddig fuvalkodhat a megalománia? Hova vesznek a bombasztikus látványelemekből John Woo stílusjegyei? Beszléünk a Hard Boiled egyéb hongkongi és amerikai kapcsolódási pontjairól is, egészen a hetvenes évek dekonstruktív antihőseitől a kétezres évek zsarus krimijeiig. Ezúttal milyen Chow-Yun Fat játéka? Hogyan lehet összehasonlítani a Szebb holnap elgyötört kisstílű bűnözőjét, A bérgyilkos (The Killer, 1989) vérprofi halá

Elismerve, hogy ennél szerencsétlenebb című filmet aligha sikerülhetett volna választanunk ezekben az időkben, a héten John Woo szó szoros értelemben vett korszakalkotó filmjével foglalkozunk. A címe Szebb holnap, angolul A Better Tomorrow. Az 1986-ban bemutatott alkotás hosszú időre meghatározta a hongkongi filmművészetet, több tucatnyi utánzója született John Woo stílusának. Az adásban Wostry Ferenc segített kiigazodni a hongkongi akciófilmek rengetegén. Elsőként áttekintjük a hongkongi filmgyártás előzményeit: milyen körülmények között készült el a Szebb holnap? Kiket lehet az előzményeinek tekinteni, kik azok a rendezők, akik a legnagyobb hatást gyakorolták rá? Az adásban elkezdjük kivesézni John Woo saját kézjegyeit, filmkészítési technikáit. Megvitatjuk, miért romantikusak John Woo akciófilmjei, és mi áll menőbben Chow Yun-Fatnak: a beltéri napszemüveg vagy az állandó ballonkabát. Még az is kiderül az adás végére, hogy John Woo-n kívül kicsoda dédelget titkon fegyverfétist. Az adást online vettük fel, a