Vakfolt Podcast

Stephen Frears brit rendező amerikai bemutatkozása négy Oscar-jelölést érdemelt: a The Grifters (Svindlerek) 1990-es filmje olyan neveket vonultatott fel, mint Anjelica Huston, Annette Bening és John Cusack. A szélhámosok szerelmi háromszögéről szóló film alapjául szolgáló Jim Thompson-regényt Donald E. Westlake dolgozta fel, az ő munkáját is Oscar-jelöléssel jutalmazták. A Veszedelmes viszonyok épp az ezt megelőző filmje Stephen Frearsnek, és nem is olyan régen foglalkoztunk vele a podcastban. Áttekintjük a brit rendező életpályáját, hátha sikerül konklúziókal levonnunk ennyi film alapján a stílusáról és az érdeklődési köréről. Annette Beninget is viszontlátjuk, vele legutoljára a Veszedelmes viszonyok ikerfilmjében, a Valmontban találkoztunk: miben hasonlít egymásra a két szerep? Hogyhogy nem ő játszotta a Batman visszatérben a Macskanő szerepét? Hol tartott ekkor a karrierjében a magnólóbáló John Cusack? Anjelica Huston alakítását pedig nem győzzük eleget méltatni. Az adás végére marad a három játékunk: az

Steven Soderbergh (Traffic, Ocean's Eleven) huszonhat éves korában készítette el első filmjét Sex, Lies, and Videotape (Szex, hazugság, videó) címmel, amely 1989-ben fenekestől felforgatta a hollywoodi stúdiórendszer filmgyártásról alkotott elképzeléseit. Soderbergh forgatókönyvét Oscarra jelölték, de csak miután a film elnyerte a Cannes-i filmfesztivál legrangosabb díját. Hogy képet alkossunk a munkamániás rendező életpályájáról, meghívtuk régi rajongóját, Földi Gábort, azaz Fegát. Adásunk ezúttal a szokásos szerdai nap helyett késett, mert a felvétellel technikai problémák adódtak. Kezdésnek áttekintjük Steven Soderbergh idestova harminc évet felölelő karrierjét, amelyben közönségsikerek és furcsa indie-k egyaránt helyet kapnak. Beszélünk a korai nyugdíjba vonulásáról és váratlan visszatéréséről, ahol szó esik az HBO-val és a Netflixszel folytatott közös munkájáról is. Ezt követően összevetjük a Sex, Lies, and Videotape-et más rendezők debütáló filmjeivel: milyen közös vonásokat lehet felfedezni a szintén m

Szégyen, de még egyetlen filmet sem láttunk Pedro Almodóvartól. Ideje volt ezen változtatnunk, így 1988-ból az Oscar-jelöltek legesélyesebbjei helyett az ő filmjére esett a választásunk, amely a legjobb idegen nyelvű film jelöléséig jutott. Az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén (eredetileg Mujeres al borde de un ataque de nervios) nemzetközi elismertséget hozott a prolifikus spanyol rendezőnek. Almodóvar ebben a kompakt, alig kilencvenperces történetben több rendezői fogást villant fel, mint mások egész karrierjük alatt: hogyan ússza meg, hogy fárasztóan tömény legyen a filmje? Milyen zsánerekkel ráz kezet, hogy a harsány képi megoldásait összhangba hozza a szaoppanoperai magasságokban szárnyaló sztorival? Milyen kellemetlen kliséket asszociálunk a megcsalt nőkkel, és hogyan kerüli el ezeket Almodóvar? Végül színelméleti teóriát is felállítunk, csak hogy rögtön elbizonytalanodjunk a saját filmesztétai képességeinkben. Az adás végén Péter vért izzadva fejti meg az Oscarra jelölt filmeket és az amerikai b

1987 Oscar-szezonját Bernardo Bertolucci Az utolsó császára dominálta, mi azonban idén sem a nagyágyúra vetettünk szemet. Egy kisebb filmet választottunk az adásunk témájának, amely a színésznői kategóriákban aratott: Norman Jewison rendezése, a Moonstruck (Holdkórosok) Cher és Nicolas Cage főszereplésével hat Oscar-jelöléséből hármat is díjra tudott váltani. A Holdkórosok számtalan tekintetben előképe a ma is divatos "etnikai" romantikus komédiáknak: milyen műfajteremtő hatásokat fedezünk fel az olasz-amerikai közösségben játszódó történetben? Mi választja el a nevetséges sztereotípiát a kulturális sajátosságok hiteles ábrázolásától? Hogyan válik egy szimpla szerelmi sztori operai melodrámává, és el tudja-e kerülni, hogy saját maga paródiájává váljon? Na és mi a helyzet Nicolas Cage alakításával? Már fiatalon is fékezhetetlen őslény volt? A díva Cherről is muszáj beszélnünk, lenyűgözve nézzük végig az ötvenéves karrierjét. Az epizód végén az Oscar-kvízre is sor kerül, és jót szórakozunk a meglepetésekkel tel

  Oscar-évadunkban 1986-ból a The Mission (A misszó) című brit filmet választottuk. Hét Oscar-jelöléséből egyet Roland Joffé rendező érdemelt, egyet pedig Ennio Morricone filmzenéje. Színészi kategóriákban nem indult a film, annak ellenére, hogy a szereposztása olyan nevekből állt, mint Robert de Niro, Jeremy Irons és Liam Neeson. Az adáshoz vendéget is hívtunk, Nagy Szabolcs az, akit a vallási témáról kikérdezünk. A történet valós eseményeken alapszik, Dél-Amerikában, az 1750-es években a portugál és spanyol hódító hatalmak közé ékelődő jezsuita rend tagjaival ismerkedünk meg. A papok egyetlen célja, hogy megőrizzék a helyi guaraní törzs függetlenségét, és bizonyítsák a hittérítői kísérleteik sikerességét. Vajon mi a relevanciája ennek a történetnek 1986-ban? Miről akar mesélni a vallásos kontextuson keresztül az ateista Roland Joffé? Összehasonlítjuk a filmet Martin Scorsese Némaságával is, amely ugyancsak idegen országba érkező hittérítőkről szól, rendezője azonban maga is katolikus vallású. Meg kell még e

1985-höz érkeztünk, és az év legnagyobb Oscar-sikerei helyett egy apróbb, a mozipénztáraknál sem túl sikeres filmmel foglalkozunk. Terry Gilliam rendezése, a Brazil lehet, hogy nem aratott azonnal sikereket, de ma is hivatkozási alapja a szatíráknak, disztópiáknak, főleg ha a bürokrácia embertelen működését kell vászonra vinni. Kultfilm státusza is megkérdőjelezhetetlen, és Gilliam mesterművei közt is egyértelmű helye van a Félelem és reszketés Las Vegasban és a 12 majom mellett. Elsőként a film főszereplőjéről, a Jonathan Pryce által játszott Samről beszélünk. Kedvelhető a karaktere? Lehet szurkolni érte? Mi választja el az egy évvel korábbi 1984-adaptáció Winston Smith-étől? Milyen lett volna a szerep, ha egy hollywoodi sztáralkat kapja meg? Beszélünk Robert de Niro mellékszerepéről is, és vele kapcsolatban a filmben megjelenő terrorizmusról: mi igazság az akcióikból, és mi koholmány? Mi a jelentősége a csővezetékeknek és a nagyítólencséknek? Kivesézzük az elnyomó rendszer ábrázolását, párhuzamokat vonva a

1984-be érkeztünk, és az év legnagyobb Oscar-nyertes filmjét pótoljuk be: Miloš Forman életrajzi drámáját, az Amadeust csak Péter nem látta még, de András is szívesen újranézte. Visszatérő vendégünknek, Cyclónak pedig az egyik kedvenc filmjéről van szó, így nem hagyhattuk ki az alkalmat, hogy visszahívjuk a podcastba. A nyolc Oscar-díjas alkotás főszerepeiben F. Murray Abraham (Antonio Salieri) és Tom Hulce (Wolfgang Mozart) láthatóak, előbbi meg is nyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat, de a legjobb film, legjobb forgatókönyv és legjobb rendezés kategóriáiban sem maradt üres kézzel a film. Hogyan öregedett az Amadeus? Nem ez az első kosztümös filmünk, de mindig megjegyezzük, hogy a témához társított képzetek - modoros előadásmód, lassú tempó - mennyire igazak ezúttal. Az Amadeus vágását azonban nem hiába jelölték Oscarra, a hangvágása pedig nem véletlenül nyert is. Meg kell vitatnunk azt is, hogy mi a helyzet Tom Hulce Mozartjával, mitől működik az ő alakítása, és miért esett vajon Forman választás

1984 még olyan év volt, amikor egy apró költségvetésű családi komédia-dráma egyszerre versenghetett a világ legnagyobb franchise-ának epikus fináléjával nemcsak a mozipénztáraknál, hanem az Oscar-díjátadón is. A Terms of Endearment (Becéző szavak) még technikai kategóriákban is versenyre hívta A jedi visszatért, végül pedig két szereplője kapott Oscart, az egyszemélyes rendező-író-producer James L. Brooks pedig három díjat is bezsebelt élete első játékfilmjével. Mi lehetett a Becéző szavak döbbenetes sikerének titka? Milyen mai filmek állnak hozzá legközelebb, és hova lettek a box office toplistákról? Hogy fér meg egymás mellett a hisztérikus komédia és a betegséges családi dráma ebben a filmben? Hogyan tudja klisék tömkelegét elkerülni ez a történet? James L. Brooks egy 1975-ös regényt dolgozott fel, de jelentősen átdolgozta azt, így meg tudjuk figyelni a markáns írói kézjegyeit is, no meg persze a szokatlan karakterkezelését. Ebben partnerei a színészek is: Debrah Winger, Shirley MacLaine, Jack Nicholson, J

Costa-Gavras, görög születésű, Franciaországban alkotó rendező első amerikai produkcióját néztük meg a héten. A Missing (Eltűntnek nyilvánítva) című filmet 1982-ben mutatták be, és az Oscar-gálán a maga négy jelölésével olyan filmekkel versengett, mint a Tootsie (Aranyoskám) és a Gandhi. A főbb szerepekben Jack Lemmon, Sissy Spacek, valamint John Shea láthatók. A film zenéjét  - elvégre a nyolcvanas években járunk, és egy görög származású rendező filmjéről beszélünk - Vangelis szerezte. Gosta-Gavras ízig-vérig politikus rendező, az első filmjétől kezdve minden alkotását átitatja a politika. 1969-es Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája című munkája megnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart, az adásunkban tárgyalt Missing pedig Cannes-ban érdemelte meg az Arany pálmát. A valós eseményeket feldolgozó történet Augusto Pinochet chilei hatalomátvételét meséli el néhány amerikai fiatal szemszögéből, valamint a fia eltűnése után nyomozó Jack Lemmon karakterén keresztül. Az adásban megnézzük, hogya

Warren Beatty második rendezése kerül ma terítékre a Vakfolt podcastban. Előző héten is színészből rendezővé vált hollywoodi sztárral foglalkoztunk, most megnézzük, milyen, amikor a híresség nem egy családi drámára használja a befolyását, hanem egy romantikus filmeposzra. Beatty rendezése az 1910-es évek végére repíti a nézőit, és az Oroszországban lezajló októberi szocialista forradalmat mutatja be egy amerikai újságíró történetén keresztül. Warren Beatty saját maga játssza a főszerepet, John Reedet, aki a Tíz nap, amely megrengette a világot című könyvet írta az eseményekről. Diane Keaton játssza a feleségét, Jack Nicholson játssza Eugene O'Nell későbbi Nobel-díjas írót, és olyan nevekkel találkozhatunk még a stáblistán, mint Vittorio Storaro operatőr vagy Stephen Sondheim zeneszerző. Warren Beatty szívét-lelkét beleadta ebbe a filmbe, évekig viaskodott a forgatókönyvvel, és a forgatáson is megszállottan rendezett. A film végül három Oscar-díjat nyert, csupán eggyel elmaradva Robert Redford első rendezésétő

Ismét itt a díjszezon vége, amelyet a vasárnap éjjel kiosztott Oscar-díjakkal koronáznak meg Hollywoodban. Mi is beszállunk az ünneplősdibe, idén másodjára szervezzük meg a Vakfolt díjátadót visszatérő vendégünkkel, Cyclóval. Végignézzük, az Akadémia kiket jelölt a különböző kategóriákban, megtippeljük, kik fogják megnyeri az Oscar-szobrokat, és saját kedvenceinkből önálló jelöltlistákat is állítunk. Az adás első felét erre találjátok, itt pedig a folytatás következik, a lentebb olvasható kategóriákkal. Idegen nyelvű film Vágás Fényképezés Adaptált forgatókönyv Eredeti forgatókönyv Rendezés Férfi főszereplő Női főszereplő Legjobb film Ha ez nem lenne elég, a Vakfolt díjátadót kibővítettük számos olyan kategóriával, amelyek nem kapnak megfelelő reprezentációt az Oscar-gálán, de a mi szívünkhöz közel állnak: Állati alakítások Idegen lények Legjobb alakítások rossz filmekből Legjobb jelenetek rossz filmekből Ensemble, azaz szereposztás "Az év nyertese", vagyis olyan színész, aki a tavalyi évben számos szerepb

Ismét itt a díjszezon vége, amelyet a vasárnap éjjel kiosztott Oscar-díjakkal koronáznak meg Hollywoodban. Mi is beszállunk az ünneplősdibe, idén másodjára szervezzük meg a Vakfolt díjátadót visszatérő vendégünkkel, Cyclóval. Végignézzük, az Akadémia kiket jelölt a különböző kategóriákban, megtippeljük, kik fogják megnyeri az Oscar-szobrokat, és saját kedvenceinkből önálló jelöltlistákat is állítunk. Az adást a Facebookon élőben is követhettétek, a vágatlan változatot továbbra is meghallgathatjátok ott két részletben (első etap, második etap). Két részletben fogjuk itt publikálni a felvételt, ebben a félben a következő kategóriákat hallhatjátok: Férfi mellékszereplő Női mellékszereplő Smink és maszk Jelmeztervezés Díszlettervezés Egészestés dokumentumfilm Hangszerkesztés (hangvágás) Hangkeverés Vizuális effektusok Egészestés animációs film Filmzene Betétdal És egy különdíj: legjobb újrahasznosított betétdal, avagy meglévő dal legjobb felhasználása Linkek A Vakfolt podcast Patreon-oldala A Vakfolt podcast F

Robert Redford első rendezésével lépünk be az 1980-as évekbe: az Ordinary People (Átlagemberek) előző heti filmünknél jóval visszafogottabb, szerényebb darab, mégis minden fontos díjat besöpört az 1981-ben tartott Oscar-gálán. Híres-hírhedt módon elorozta a legjobb filmnek és a legjobb rendezőnek járó díjat is Martin Scorsese Raging Bulljától, és nagy meglepetésre a 19 éves Timothy Hutton nyerte a legjobb férfi mellékszereplőnek járó szobrot, többek közt Joe Pesci elől. Az adásban kibékíthetetlen vitába bonyolódunk: megérdemelten nyert az Ordinary People? Van olyan jó film, mint a Raging Bull? Az utókor szinte biztosan jobban a Dühöngő bikára emlékszik élénkebben, de akkor mivel vette le a lábukról az Akadémia tagjait Robert Redford rendezése? Mit szóltunk az alakításokhoz? Mind Donald Sutherland, mind Mary Tyler Moore játékával kapcsolatban akadnak nézeteltéréseink, de Timothy Hutton és Judd Hirsch alakítását együtt méltatjuk. Belemerülünk a történetben feltárt pszichológiai rétegekbe is: milyen eltérő módok

1979-be értünk el, és Bob Fosse All That Jazz (Mindhalálig zene) című, önéletrajzi ihletésű filmjével foglalkozunk. Fosse, a "jazz hands" feltalálója 1979-re már nemcsak a Broadway legnevesebb musicalrendezőjeként volt ismert, hanem mozifilmes tevékenységéért is: '72-es a Cabaret (Kabaré) című filmje Francis Ford Coppola Keresztapájával mérkőzött meg az Oscar-gálán, két évvel később a Lenny című filmmel szállt szembe a Keresztapa II-vel, az All That Jazz pedig az Apokalipszis most! ellenfele volt a '80-as díjátadón. Abban az évben a Kramer vs. Kramert és az All That Jazzt jelölték a legtöbb díjra, az Apokalipszis most! csupán eggyel maradt el tőlük, végül a három film közül Meryl Streep és Dustin Hoffman közös munkája söpörte be a legtöbb díjat. Bob Fosse saját magáról mintázta a musical főszereplőjét, Joe Gideont, a szerepet pedig a hetvenes évek örök mellékszereplőjére, Roy Scheiderre bízta. Hosszasan beszélünk Gideon karakteréről, az önpusztító életet élő nőcsábászról, aki pontosan tisztában van rendezői ő

Az 1978-as év alkotásai közül A szarvasvadász dominálta az Oscar-gálát, mi azonban ezen a héten egy másik sokkoló, keleti fogságba esett amerikaiakról szóló filmmel foglalkozunk (hiszen az előbbi nem a vakfoltunk). A Midnight Express (Éjféli expressz) csak olyan kategóriákban nyert, amelyben nem indult A szarvasvadász: elvitte a legjobb zenének (Giorgio Moroder) és a legjobb adaptált forgatókönyvnek (Oliver Stone) járó szobrokat, azonban legjobb film, legjobb rendező (Alan Parker) és legjobb mellékszereplő (John Hurt) kategóriákban is alulmaradt Michael Cimino filmjével szemben, a vágásról már nem is beszélve (Gerry Hamblinget összesen hat alkalommal jelölték Oscarra, ebből ötször Alan Parkerrel való közös munkájáért, ám egyszer sem nyerte el a díjat). Mennyire állja ki az idő próbáját a patinás nevekkel tarkított Midnight Express? Megérdemelten körözte le A szarvasvadász az 1979-es díjkiosztón? Mennyire volt hiteles számunkra, európai nézők számára Törökország, mint a börtönös dráma egzotikus, vadidegen körn

Az Annie Hall-adásunk végére már nem fért oda a remake-blokk, pedig rengeteg ötletet kaptunk arra, hogy hogyan lehetne újragondolni Woody Allen és Diane Keaton románcát: milyen városokba lehetne áthelyezni a történetet? Milyen színészekkel lehetne új megvilágításba helyezni a kapcsolatot? A bónusz adásban elsoroljuk az ötleteiteket, és a szerencsekereket megpörgetve mi is arra kényszerülünk, hogy megvalósítsuk egy képzeletbeli, talán nem is teljesen józan producer elképzeléseit.

Oscaros évadunk 1977-es adásában Woody Allen kritikai sikerével, az Annie Hall című filmmel foglalkozunk, amely minden létező díjkategóriában elverte az év közönségsikereit, mint a Harmadik típusú találkozások és a Star Wars. A romantikus komédiához meghívtuk a Recorder.hu filmrovatának szerkesztőjét és a Filmklub podcast műsorvezetőjét, Varga Ferencet, valamint a Rossz versek című film rendezőjét, Reisz Gábort. Egy kultikus filmnél elkerülhetetlen a téma, hogy ki mikor ismerkedett meg vele, hányszor látta, mit ad neki (és mit adott vagy nem adott a szüleinek), de a Woody Allen-filmeknél a szinkronról sem szabad megfeledkezni, nem is beszélve a film magyar fordításáról. Mitől működik a film humora? Mitől különleges a címszereplő, a Diane Keaton által játszott Annie Hall? Ki szeret bele kibe először a filmben? Kedvelhető egyáltalán Woody Allen karaktere, Alvy Singer? A megfigyeléseinket úton-útfélen összevetjük Reisz Gábor legutóbbi filmjével, a Rossz versekkel, de a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanban

Az 1976-os évvel folytatjuk az évadot, választásunk pedig a két Oscar-díjra jelölt Casanova című Federico Fellini-filmre esett (Amerikában Fellini's Casanova, Olaszországban Il Casanova di Federico Fellini címmel forgalmazták). A kettő jelölésből egy magáé Fellinié, aki Giacomo Casanova önéletrajzának adaptált forgatókönyvén dolgozott, a másik pedig a kosztümökért járt, ezt sikerült is díjra váltania a filmnek. A 18. századi Európát keresztül-kasul bejáró nőcsábász szerepében Donald Sutherland látható, rögtön meg is kell beszélnünk, miért esett rá a rendező választása. Egyáltalán hogy áll Fellini a saját témájához? Milyen mondanivalót talál az élvhajhász nemesség ábrázolásában? Nemrég láttuk a rendezőtől a 8 és fél című filmet, így óhatatlanul összevetjük a Casanova elkészültét a korábbi produkció főszereplőjének, Guidónak a munkamódszereivel. Ugyanakkor láttunk már a Vakfoltban egy sor kosztümös filmet, amelyek főszerepében csábítók és szexuális ragadozók szedték áldozataikat: hogyan viszonyul ez a film a Ve

A héten belevágunk az idei évadra eltervezett tematikába, és 1975-1993 közt minden évből megnézünk egy olyan vakfoltot, amely Oscar közelébe jutott. Elsőre a Dog Day Afternoon (Kánikulai délután) című Sidney Lumet-filmre esett a választásunk. Főszerepben Al Pacino, élete utolsó előtti filmjében John Cazale, valamint Chris Sarandon. Sidney Lumet elképesztő munkásságával kezdjük az adást, amelyben megismerkedünk a rendezői módszereivel, erősségeivel. Al Pacino alakítását is rögtön mérlegre tesszük, pláne, hogy a múlt heti adásunkban ő játszotta a pandúrt, most meg ő játssza a rablót. Nem sokkal járunk a Keresztapa 2 intenzitása és a Serpico megterhelő főszerepe után, de hogy bírja a fülledt, jóformán egyhelyszínes dráma nyomását Pacino? Mitől rokonszenvezünk - szinte mindig - a bankrablóval? Hogyan gondoskodik Lumet arról, hogy a rendőrség és a rosszfiúk is egyenlő bánásmódban részesüljenek? Mi a helyzet a film társadalmi jelentőségével? Mekkorát szólt 1975-ben egy sztori, amelyben a főszereplő a párja nemátala

Különkiadással kezdjük meg a hetedik évadunkat, méghozzá egy "inverz vakfolt"-tal. Ebben az új rovatban fogunk olyan filmekkel foglalkozni, amelyeket nemhogy láttunk már, de szinte kívülről fújunk. Az adás első feléhez András biztosítja a témát, és egyik kedvenc Michael Mann-filmjét, a Heatet, azaz a Szemtől szemben című Robert De Niro-Al Pacino krimit beszéljük ki. Az adás második feléhez Péter járult hozzá az Aliennel, azaz Ridley Scott 1979-es sci-fi horrorjával, a főszerepben Sigourney Weaverrel. A filmválasztásaink apropóját az a #20MovieChallenge játék adta, amelyet Ron Howard rendező kezdeményezett 2018-ban a Twitteren. Mindketten elgondolkodtunk, milyen filmek voltak hatással ránk, mit láttunk rettentő sokszor. Megbeszéljük, Andrásnak mit jelentett a Szemtől szemben, hogyan ismerkedett meg Robert De Niróval és Al Pacinóval, és miért máig az egyik kedvenc rendezője Michael Mann. Szűk egy órában kitérünk a Szemtől szemben mesteri megvalósítására a szkripttől a hangeffektusokig, és az is kiderül, hogy jö