Vakfolt Podcast

Visszatért a Vakfolt podcast, immáron a hatodik évadba csapunk bele. A 2018-as év hátralevő részére új műsortematikát találtunk ki: ezúttal nem rendezők és nem is világtájak megismerésével foglalkozunk, hanem a legnagyobb színészlegendák alakításait csodáljuk meg. Évadunk nyitányában Daniel Day-Lewis két filmjét tekintettük meg, és a továbbiakban további híres brit és hollywoodi színművészek két-két szerepét dolgozzuk majd fel. DDL az idén vonult vissza a szakmától, miután a Phantom Thread (Fantomszál) című filmje tiszteletköreit lejárta, így nem is volt kérdés, hogy a munkássága előtt emeljük meg kalapunkat elsőként az új szezonban. Az évadnyitót az Ivory-Merchant produkciónak, A Room with a View-nak (Szoba kilátással) szenteljük, amely nemcsak Day-Lewis egyik első jelentősebb szerepe 1985-ből, hanem egyben Helena Bonham Carter főszereplői debütálása is. A brit filmkészítés üdvöskéi mellett azért a mindig megbízható karakterszínészek sokasága is felbukkan a filmben, illetve a minden szerepében feledhetetlen

A Vakfolt versus 2. évadában először és utoljára visszatérnek a kivágott jelenetek! Ezúttal adás előtti bemelegítés gyanánt színészről színészre vándorolunk vendégünkkel, Cyclóval. Megtippeljük, fog-e valaha Oscart nyerni Nicolas Cage, majd mérlegre tesszük Jon Hamm komikusi és Steve Carell drámai karrierjét. Szóba kerül az idén novemberben a magyar mozikba kerülő új Millennium-film, a könyvsorozat negyedik kötetének adaptációja (The Girl in the Spider's Web, magyar címén: Ami nem öl meg; ennek már nem Stieg Larsson volt a szerzője), gyorsan végigbogarásszuk a film IMDb-adatlapját, és az előzetes alapján ítéletet mondunk Claire Foy várható alakításáról. Stílszerű is, hogy színészes extrával búcsúzunk, a Vakfolt podcast szeptemberben induló 6. évadát ugyanis színészközpontú blokkokból fogjuk felépíteni. A menetrendről hamarosan lehull a lepel, addig is egy CLUE: elsőként egy tavaly visszavonult Oscar-díjas színészóriással fogunk foglalkozni, akinek egy filmjét egyszer már érintettük a podcastban.

A Vakfolt versus második évadjának fináléjában a svéd Män som hatar kvinnor (A tetovált lány, 2009) és a The Girl with the Dragon Tattoo (A tetovált lány, 2011) verseng, hogy kiderüljön, melyikük a jobban sikerült adaptációja Stieg Larsson eredeti regényének. Vendégünk a megrögzött Rooney Mara- és tetováltlány-rajongó CyClotronic. Eldönti-e a két tetováltlányos film az örök vitát, hogy mi értelme újra leforgatni valamit, amit egyszer már elkészítettek? Miért nyúlt vajon a témához pont David Fincher? Fincher nevét nem kell bemutatni egy filmrajongónak sem, de labdába tud rúgni mellette a svéd változatot jegyző Niels Arden Oplev? És mi a helyzet a két Lisbeth Salanderrel? Noomi Rapace vagy Rooney Mara autentikusabb a szerepben? Megnézzük, mennyire máshogyan közelítik meg a karaktert, melyikük hajstílusa és ruhaviselete az izgalmasabb, és megvitatjuk, el lehet-e vonatkoztatni James Bondtól, ha Daniel Craigről van szó. Értetlenkedünk egy sort az akcentusokon, de csak miután rosszul ejtünk ki szinte minden északi

Remake-megmérettetésünk e heti epizódjában a spanyol Abre los ojos (Nyisd ki a szemed, 1997) és a Vanilla Sky (Vanília égbolt, 2001) esik egymásnak. Az álmokkal, rejtélyekkel és fordulatokkal átszőtt romantikus történetet eredetileg Alejandro Amenabar készítette el, az amerikai remake-et pedig Tom Cruise főszereplésével Cameron Crowe forgatta le. A filmekről a Filmklub podcast házigazdája, Varga Ferenc beszélget velünk. Igyekszünk a spanyol eredetiről is kimerítően beszélni, de nehezen kerüljük el, hogy ne a nyolcvanas-kilencvenes évek aranykezű író-rendezőjének az első kritikai pofáraesésével töltsük ki az adás nagy részét. Szemlézzük Cameron Crowe karrierjét, amely a Vanilla Sky-ig vezetett, akárcsak Tom Cruise szerepválasztásai és a nyilvánosság előtti szerepe közti párhuzamok sem kerülhetik el a figyelmünket. Azért a két film összehasonlítására is szánunk időt: jót tesz a fifikás történetnek Crowe elbűvölően egyedi hangvétele és a karakterépítése? Hogyan alakítja saját képére Tom Cruise a karaktert, akit

A Vakfolt versus remake-ekkel foglalkozó évadjában ezúttal nem két, hanem három filmet eresztünk egymásnak, sőt, ezúttal a közös történetük alapjául szolgáló regényt is érintjük. A ponyvaregényes cselekményt, melyben a név nélküli hős egy törvényen kívüli városban játssza ki egymás ellen a rivális bandákat, először Dashiel Hammett álmodta meg a Red Harvest (Véres aratás) című könyvében. Ez ihlette meg Kuroszava Akirát, aki a Yojimbo (A testőr) című filmjével 1961-ben áthelyezte a történetet a szamurájkorba. Sergio Leone a spaghettiwestern hajnalán ezt a filmet látva döntött úgy, hogy az ázsiai műből európai rendezőként egy amerikai sztorit adaptál, és ebből született meg az 1964-es Per un pugno di dollari, vagyis az Egy maréknyi dollárért, angol címén A Fistful of Dollars. Végül, hogy a kört bezárjuk, Walter Hill 1996-ban a Last Man Standing (Az utolsó emberig) visszavitte a produkciót Amerikába, és az eredeti idősíkjába, szesztilalom idejének noir hangulatába.  Hogyan egyszerűsítette le Hammet elképesztően k

Az e heti dupla filmünk ismét szorosan kapcsolódik a Vakfolt podcast európai évadjához, ugyanis visszatérünk a Párizs, Texas rendezőjéhez, Wim Wendershez. Wenders az amerikai kiruccanása utáni következő játékfilmje minden bizonnyal a legmeghatározóbb alkotása, pedig már a Párizs, Texasért is elolvadt a szívünk. Na de a Berlin felett az ég is hasonló hatást gyakorolt ránk? És mi a helyzet a tíz évvel későbbi amerikai remake-jével, a City of Angels-szel, vagyis az Angyalok városával? Kezdetnek mindkét film mellett felsorolunk néhány hasraütésszerűen kiválasztott pozitívumot, de aztána mélyére ásunk a Berlin felett az ég ars poeticájának és világábrázolásának. Peter Handke költői szövegkönyve, vagy Wim Wenders bravúros kamerakezelése teszi igazán izgalmassá a német produkciót? Mi mindenről mesél ez a film, és mi a szerepe mindebben az angyaloknak? A Berlinről felfestett történelmi tablótól az emberi lélek legsötétebb mélységéig próbálunk utat törni magunknak a film rétegeiben, hogy aztán kijöjjünk a másik végén,

Emlékeztek, mikor év elején Michael Haneke osztrák gyártású Funny Gameséről beszéltünk, és a saját maga által elkészített amerikai remake-ről? Most is egy ilyen párossal van dolgunk, ugyanis az 1988-as Spoorloos (magyarul Nyomtalanul) című thrillert a holland rendező, George Sluizer 1993-ban önremake-elte az amerikai közönség számára The Vanishing (magyarul a változatosság kedvéért Nyom nélkül) címmel. A feldolgozás nem követi beállításról beállításra az eredetit, ráadásul Kiefer Sutherland, Jeff Bridges, Sandra Bullock és Nancy Travis verseng a nézők kegyeiért. A megmérettetésben összecsap Jeff Bridges és Bernard-Pierre Donnadieu szociopata gyilkosa, de csak egyikük kerülhet ki győztesként. Ki nyer, a beszívott hippitől a Marvel-iparmágnásig mindent eljátszani képes Bridges, vagy az éppen a jellegtelen fizimiskája miatt bekasztingolt Donnadieu? Vannak-e előnyei a közönségbarátabb történetvezetésnek? Többet nyer, vagy többet veszít az amerikai film azáltal, hogy főszereplővé emel egy olyan karaktert, akit az

A Vakfolt podcast nyári szünetében visszatér második évadával spinoff műsorunk, amely a Vakfolt versus címet kapta. Kéthetenként, hat epizódon keresztül eresztünk egymásnak két-két olyan filmet, amelyek egyazon történetet dolgozzák fel: az egyik egy hollywoodi remake, a másik az Amerikán kívüli eredeti. Az évadnyitó adásban egy 18. századi francia regény két feldolgozását, a Valmontot és a Dangerous Liaisonst beszéljük ki, amelyek akár a Vakfolt versus előző évadának ikerfilmes tematikájába is beleillettek volna. Melyik film tér el jobban az írott alapanyagtól, és hasznára váltak-e a módosítások? Hogyan futott versenyt a nézők kegyeiért Miloš Forman és Stephen Frears? Ki az emlékezetesebb hódító: a sármos és rokonszenves Colin Firth vagy a vámpírkisugárzását levetni képtelen John Malkovich? Adásunkban megvitatjuk, el lehet-e vonatkoztatni attól, melyik filmet látja először az ember, a karakterekkel együtt belebonyolódunk a szövevényes cselekménybe, és egymásnak eresztünk két színészistennőt, Glenn Close-t és

Olasz filmes blokkunkat, és vele együtt a Vakfolt podcast ötödik évadját Bernardo Bertolucci egyik legelismertebb filmjével, A megalkuvóval búcsúztatjuk. Visszatérünk a világháború idejére, ám ezúttal nem az olasz átlagemberek megpróbáltatásaival foglalkozunk, mint a Biciklitolvajokban, hanem a fasiszta pártot a hallgatásukkal támogató tömegekkel, akiket Bertolucci von kérdőre a történetével. Az európai évadunk zárásaképpen számot vetünk: hogyan birkóztunk meg a nagybetűs, jelentős filmek tömkelegével, amelyet feldolgoztunk? A kárunkra vált, hogy ennyi komplex darabot kellett darabjaira szednünk, vagy épp, hogy segített a kontextus a megértésükben? A megalkuvó kapcsán természetesen Bernardo Bertolucci irigylésre méltó - és ellentmondásoktól sem mentes - életművét is sorra vesszük, hogy kevéske merítésünk ellenére is messzemenő következtetéseket tudjunk levonni a rendezői stílusjegyeivel kapcsolatban, ahogy azt illik. Aztán, mintha nem lennénk megelégedve a címszerepet játszó Jean-Lois Trintignant alakításával

Újabb különkiadással jelentkezünk, ezúttal hogy a Solo: A Star Wars Story című filmről beszéljünk. A gátlástalan spoilerezés előtt az első 18 percben beszélünk az általános benyomásainkról, hogy mennyire éreztük szükségesnek ezt a filmet, illetve eltűnődünk, mi okozhatta, hogy egyelőre úgy tűnik, nem lesz hatalmas siker a mozipénztáraknál. Összehasonlítjuk kicsit a The Last Jedi című nyolcadik résszel, és megvitatjuk, van-e értelme közismert karakterről egy nem túl merész spinoffal előrukkolni ahelyett, hogy valami teljesen újat csinálnának a Lucasfilmnél. A spoilerekbe belemenve már mélyebben kivesézzük a különböző karaktereket. Megbeszéljük, bejött-e Han Solo úgy, hogy nem Harrison Ford játssza, és hangot adunk Woody Harrelson iránti imádatunknak. Emilia Clarke Qi'rája, Phoebe Waller-Bridge L3-je és Thandie Newton Valje kapcsán azt is megnézzük, elég teret nyújtott-e a Kasdanék-féle forgatókönyv a női szereplőknek. De vajon milyen álmai valósultak meg Péternek a Solo-filmmel? Most komolyan jobbak az előzmén

A Biciklitolvajok szikár neorealizmusa után merész váltással Federico Fellini 1963-as mesterművének, a szürreális 8 és ½ című filmnek ugrottunk neki. Fellini nyolc és feledik alkotása a saját kétségeiről, alkotói válságáról és a nőkkel való viszonyáról szól, de olyan filmnyelvi leleményességgel, hogy képtelenség ellenállni neki. Az évad során sokat beszélgettünk már róla, de most is érvényes a kérdés: érdemes csupán egy-egy filmre betekinteni ilyen hatalmas hagyatékkal büszkélkedő rendezők filmográfiájába, mint Federico Fellini? Lehetséges teljes egészében befogadni és megérteni a 8 és ½-et, ha az ember nincs tisztában az alkotó korábbi műveivel? Megkapargatjuk a túlbuzgó történet felszínét, hogy megértsük, mennyi mindenről akar beszélni Fellini. A Marcello Mastroianni által játszott főszereplőt is élve felboncoljuk, hogy feltárjuk benne a film rendezőjét saját magát, az összes komplexusával együtt. És természetesen nem tudjuk elkerülni, hogy az elmúlt tíz-húsz év összes olyan szerzői filmjével összemérjük, a

Megkésve bár, de törve nem, az ötödik évadunk utolsó blokkjával jelentkezünk, amelyben olasz rendezők alkotásaival foglalkozunk három évtizedet felölelve. Elsőként az olasz neorealizmus csúcsműve, az 1948-as Biciklitolvajok kerül terítékre Vittorio de Sica rendezésében. Múlt heti adásunk témájához hasonlóan ismét egy sokat szenvedő főhőst kísérhetünk végig a kálváriáján, ezért megint futunk egy kört azzal, hogyan lehet elkerülni a nyomorpornót. Milyen filmes és történelmi okok vezettek a neorealista irányzat kialakulásához, és hogyan hatott későbbi alkotókra? Milyen érzelmeket tud kiváltani belőlünk hetven év távlatából de Sica klasszikusa? És vajon mikor találhatták fel a pizzát? Az adás során kivesézzük az amatőr szereplők használatát, megkeressük a kedvenc rendezői megoldásainkat a látszólag egyszerű vonalvezetésű történetben, és elkezdjük összegezni a maratoni hosszúságú európai évadunk általános tanulságait is. Linkek A Vakfolt podcast Facebook oldala és a Facebook-csoportunk A Vakfolt podcast a Twitter

Az Arcélek, útszélek Oscar-jelölése miatt idén újra a figyelem középpontjába kerülő Agnès Varda 1985-ös filmjével, a Sem fedél, sem törvény (Vagabond) című alkotással foglalkozunk a héten. A csavargó, magányos nő életéről szóló humanista történet már bőven túlvan a francia új hullámon, de az új hullámon belül is különutas rendezőként induló Varda itt is meg tudja mutatni az eredeti képi megoldásait. Miben különbözik a Dél-Franciaországban játszódó road movie a műfaj klasszikus példáitól? Meg lehet-e úszni a nyomasztást, ha az első jelenetekben meghal a főhős? Imponáló-e a minden kötöttségre fittyet hányó szabadságvágy, vagy túlzottan romantikus? András felkészültségének köszönhetően össze tudjuk hasonlítani a filmet Varda egy korábbi darabjával, a Cléo 5-től 7-iggel is, így rögtön képet kapunk a rendezői sokoldalúságáról is. A végén kiderül a lényeg is: megjött a kedvünk a blokk után jobban elmélyedni a francia filmművészetben? Linkek A Vakfolt podcast Facebook oldala és a Facebook-csoportunk A Vakfolt podca

Francia filmekkel foglakozó blokkunknak elkerülhetetlen része a francia új hullám, így hát rögtön a legismertebb darabjának, a Kifulladásig című 1960-as Jean-Luc Godard filmnek futottunk neki. Mit érdemes elmondani egy olyan filmről, amelyről már mindent elmondtak? Megpróbáljuk összefoglalni a legfontosabb tudnivalókat erről a filmtörténeti mérföldkőről, amely úgy dekonstruálta az azt megelőző filmművészeti berögződéseket, hogy egyúttal meg is mutatta az utat a következő generációnak. Godard filmje géppuskagolyó-záporként sorozza ránk a filmnyelvi újításokat, de a forradalmi megoldások nem fárasztóak a mai kor nézőjének? Jean-Paul Belmondo öntelt főhőse leveszi a lábáról, vagy az agyára megy a nézőnek? Mitől emlékeztet a Kifulladásig egy divatbemutatóra? És hogyan fricskázza a gengszterfilmeket a Kifulladásig? Linkek A Vakfolt podcast Facebook oldala A Vakfolt podcast a Twitteren Vakfolt címke a Letterboxdon A Vakfolt az Apple podcasts oldalán András a Twitteren: @gaines_ Péter a Twitteren: @freevo Emailen

Megkezdjük a francia filmekkel foglalkozó blokkunkat az évad utolsó előtti hajrájában. A méltán híres francia filmművészet legfontosabb mérföldköve minden bizonnyal az ötvenes évek végére datálható francia új hullám, ám mielőtt belevágnánk abba, még megismerkedünk egy klasszikus vígjátékkal 1953-ból, az Hulot úr nyaral című filmmel. Hulot úr olyan figurája a komédiának Franciaországban, mint Charlie Chaplin vagy Buster Keaton Amerikában, illetve Mr. Bean Angliában. Elkerülhetetlen, hogy össze is vessük Jacques Tati író-rendező-főszereplő figuráját ezekkel az alakokkal, akiket már volt szerencsénk jobban ismerni korábbról. Megnézzük Tati életművét is, amelyben egy sor további Hulot úr-film is helyet foglal, ennek kapcsán pedig elgondolkozunk, vajon működhet-e a vígjáték, ha nagyratörő és monumentális. Próbáljuk azonosítani azokat a stílusjegyeket, karakterjegyeket, amelyek Hulot urat és Tati humorát egyedivé teszik, kezdve a hangok használatától az eszement testtartásokon át a kérlelhetetlen pontossággal kivit

Nemsokára érkezik a már megígért epizódunk az európai évadból, de különkiadást szentelünk a Marvel legújabb gigantikus blockbusterének, az Avengers: Infinity War-nak, vagyis magyarul a Bosszúállók: Végtelen háború című filmnek.  András nem szerette különösebben a filmet, de Péter hiperlelkes, úgyhogy az előző két vészrész, a The Last Jedi utáni tanácstalanságunk és a Black Panther utáni eufóriánk után most egy harmadik, köztes állapotot hallhattok. Természetesen spoileres az adás, az első pillanattól kezdve belerobogunk a cselekmény értelmezésébe, és próbálunk egyetértésre jutni a film hibái és erősségei felett. Nem is írunk semmi élményrontót a show notesban, beszéljen magáért az adás. Linkek A Vakfolt podcast Facebook oldala A Vakfolt podcast a Twitteren Vakfolt címke a Letterboxdon A Vakfolt az Apple podcasts oldalán András a Twitteren: @gaines_ Péter a Twitteren: @freevo Emailen is elértek bennünket: feedback@vakfoltpodcast.hu  

Ha már untátok a rengeteg vendégek és különkiadást, eljött a ti időtök, ugyanis végre befejezzük a hónap elején megkezdett német nyelvű rendezőkkel foglalkozó blokkunkat. A nyakatekert megfogalmazás abból ered,  hogy az e heti film rendezője az osztrák Michael Haneke. A német-osztrák stábbal leforgatott 1997-es Funny Games mellett szót ejtünk a 2007-es amerikai remake-ről is, amelyet Haneke képkockáról képkockára készített el Naomi Watts, Tim Roth és Michael Pitt főszereplésével. Németajkú rendezőknél eddig valahogy mindig előkerült, hogy milyen képet alkotnak Amerikáról, ezúttal Hanekénél ennél is mélyebbre megyünk, és a Hollyoodból eredő szórakozató média hatásával, illetve erőszakábrázolásával foglalkozunk. Jogos a kritika, amellyel az erőszak bagatellizálásáról beszél, vagy csak a Haneke képmutatásáról tanúskodik a Funny Games?Mi van akkor, ha egy film szembemegy a rendezője szándékával? Miért jó nézni egy család másfél órás szenvedését? Alaposan megvitatjuk, hogyan ütközik a távolságtartó kamerakezelés a

Ebből a német filmes blokkból már úgysem lesz semmi összefüggő, ezért újra megszakítjuk, ezúttal azért, hogy a 25. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválról beszéljünk. Most már hagyománynak lehet nevezni, hogy Andrással elmegyünk néhány vetítésre, hogy aztán a podcastban kibeszéljük a látottakat, de ezúttal segítségünkre volt két nagyszerű vendégünk az Ekultura.hu csapatából, Vörös Eszter és Szabó Dominik. Adásunkból megtudhatjátok, milyen, amikor valaki komolyan veszi ezt a podcast dolgot: Eszter és Dominik összesen huszonegy filmet és kisfilmet láttak a fesztiválon, míg mi jó, ha ötöt-hatot. A maratoni mozizást lezárva másnap már jöttek is hozzánk, hogy meséljenek, milyen izlandi dokumentumfilmet (Izlandi gyilkosok), thrillert (Elégtétel), milyen német coming-of-age-et, (LOMO - Egy blogger élete) milyen holland-norvég kísérleti filmet láttak (Quality Time), de szót ejtünk olyan darabokról is, amelyek később rendes moziforgalmazásba is kerülnek majd, mint a Kutyák szigete és A bosszú. Áradozunk még A rodeósról és

Elérkezett a Vakfolt podcast századik adása! Készüljetek fel a teljes őrületre. Ebben a különleges epizódban elhatároztuk, hogy ezúttal nem bepótolnivalókkal foglalkozunk, hanem száz percben megpróbálunk végigrobogni száz filmen, amelyet a legnagyobb kedvencünknek választottunk. Hogy mi alapján válogattuk a helyezetteket? Valójában teljesen mindegy, hiszen úgysem lehet átfogó, definitív, mindenek felett állóan tökéletes listát összehozni, nem igaz? Nem is ez volt a célunk, ezért egyszerűen fogtuk Az 501 legfontosabb film, amit mindenképpen látnod kell című kiadványt, ami épp kéznél volt, és ebből leszűkítettük a száz választottunkat olyan filmekkel, amelyeket magunk is láttunk. Az adásban abba a lehetetlen vállalkozásba fogtunk bele, hogy mindezt száz perc alatt fel is dolgozzuk. (Hogy miért? Épp annyira nincs semmi értelme, mint egész eddig bárminek, amit kitaláltunk.) A filmeken sorrend nélkül – hisz nem toplistáról van szó -, asszociatív módon haladunk végig, és jutunk, amíg eljutunk, mondván, ami kimaradt

Ez itt a Vakfolt podcast 99. adása. Mi is nehezen hisszük el. A jövő heti ünnepi őrület előtt azonban még folytatnunk kell a nemrég megkezdett blokkot, amelyben német nyelvű rendezők filmjeivel fogalkozunk. Jobb híján így neveztük el a témát, mert Wim Wenders filmje Amerikában forgott, amerikai színészekkel, így aligha nevezhető német produkciónak. A Paris, Texas (vagy magyarul Párizs, Texas) történetében Harry Dean Stanton vág neki a végtelen tájnak, hogy megtalálja egykori szerelmét (Nastassja Kinski) és helyrehozza a kapcsolatát a családjával. A Werner Herzog-blokkunkban már beszéltünk a road movie-król, és arról, hogy mit tud mondani Amerikáról egy európai rendező. Óhatatlanul összehasonlítjuk Herzog borúlátását Wim Wenders melankolikus humanizmusával, elismerve, hogy a Paris, Texas forgatókönyvén két amerikai író dolgozott. Alámerülünk Harry Dean Stanton színészi játékában, hogy a lelki Grand Canyonjának másik végén új emberként másszunk a felszínre, kielemezzük Wim Wenders tájábrázolási módszereit, és m